- Magamról
   - Életút
   - Családom
   - Fényképtár
   - Kapcsolat
   - Nyílt titkok
   - Cikkek

   - Egyházunk

Curriculum vitae

 

Az erdélyi Aranyosgerenden születtem 1951-ben. Szülőfalumban magyar felső tagozatos iskolaalapító osztályba járhattam, ahonnan egyenesen a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba vezetett utam. Itt érettségiztem 1970-ben, majd
Kolozsváron folytattam tanulmányaimat a református teológián , ahol lelkészi oklevelet szereztem.



1974-ben innen indultam, többedmagammal, Óromániába, lelkeket és nemzetet menteni szándékozó regáti misszióba.

Így lettem Bukarestben a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után a menekülők által alapított magyar református egyház missziós lelkésze. A fiatalos lendület, a tenni akarás gyorsan szembesült a korabeli romániai nemzetiségi valósággal.

Hiába a Sütő András-féle "zsoltáros gát", amit úgy, ahogy megépítettünk, sokan tűntek el az erős sodrású regáti áradatban, és lettek nem csak bizánci rítusúvá, de anyanyelvüket vesztettekké is.

 


Rövid négyesztendei missziót követően, a pronoia, a gondviselés folytán meg kellett válnom a református egyháztól: az ok egyszerre drámai és költői. Úgy amint a Páskándi darab idézi fel a fiatal Apáczai szavait a fejedelemmel folytatott vitában, nekem is választanom kellett: torony és szolgálat között.

 
Én a tornyot választottam, a tornyot veszni hagyó megalkuvó szolgálat helyett.
Az 1977-es földrengésben súlyosan megroggyant református templomtornyot szerettem volna ha megmarad a regáti végeken, de nagy árat kellett ezért fizetnem érte.

Először ekkor tört ketté életpályám, mindjárt a legelején. Tanulmányi kényszerszabadságra kéredzkedtem, amit készséggel és gyorsan meg is adott egyházam.

Ekkor 1978-at írtunk.


Egy kiugrott református lelkésszel ki áll szóba, kérdezték sokan ismerőseim közül. Közel egy félévi tétlenségre ítélt állapot után a pronoia, azaz a gondviselés B. Pál személyében utánam nyúlt és fölemelt. Dolgoztam nyomdában mint portás, majd éveken át nyomdai korrektorként dolgoztam. A fordítói vizsgák letétele után mint szerkesztő és fordító kerestem a mindennapit. Közben jó paphoz illően tanultam és sikeresen felvételiztem a bukaresti közgazdasági egyetemre. Itt szereztem közgazdász oklevelet a pénzügyi és számviteli karon.

 

A mindennapi fordítások és szerkesztés mellett néha maradt időm és kedvem egy-egy rövidebb, kedvemre való témát érintő cikk megírására, amiket újságíró és szerkesztő ismerőseim és barátaim révén a bukaresti magyar lapokban közöltek. Ilyen téma volt, többek között, a puritanizmus és ezen belül a kálvinizmus munkaetikája, mely terület húsz év múlva újra látókörömbe került mint doktori értekezésem (PhD) sajátos területe.

 

Ekkor már nős voltam és egy kislány boldog édesapja. Feleségem Bukarestben született magyar, akinek szülei, a két háború közötti több mint kétszázezres regáti magyarság számát gyarapították. Feleségem ekkor már a bukaresti műszaki egyetem finommechanikai karán tanársegédként tanított.

 

A nyolcvanas évek második felében, mint annyi más romániai magyar értelmiségit, engemet is utolért a nemzetiségi alapon is differenciáló politikai őrület. Főbűnnek számított az értelmiségi létforma, amit csak súlyosbított az, ha valaki egy kisebbséghez tartozónak is vallotta magát. A korabeli romániai politikai rendszernek nem az ún. imperializmus volt a fő ellensége, hanem saját magyar kisebbsége. Esetemben súlyosbító körülmény volt, a vizsgálódó tisztek szemében és bevallása szerint az, hogy felszentelt pap is vagyok ráadásul. Szóba jött még a könyvek száma, tematikája, illetve azok többnyelvűsége. Minderre ma is emlékeztet az 1988. március 4-én lezajlott több mint nyolc órás házkutatás átmentett jegyzőkönyve. Jegyzőkönyv maradt csupán a 18. és 19. századbeli bőröndnyi könyvből, amit voltak szívesek elvinni házkutatóim. (Az üres bőröndöt visszahozták!)

 

Ezt követően világossá vált az, amiről amúgy is tudtam, hogy nyilvántartanak, figyelnek, követnek, fenyegetnek. De nem csak titkosszolgálati módszerekkel tették lehetetlenné az életemet, hanem gyakran kihallgatásra hívtak. Ebben nem csak nekem és feleségemnek volt része, de nem maradt ki belőle feleségem akkor közel hetvenöt éves édesanyja sem. Itt adták tudtomra azt, amiről fogalmam sem volt: hogy fasiszta, horthysta, irredenta, románfaló, stb. vagyok, jobb lesz, ha nem járok az utcán... Az ember csak utólag nagyon bátor. Ott és akkor nem bátor voltam, hanem erős. Megértettem, mert megértették velem szóban és tettekben, hogy jobb, ha távozom az országból... Emberpróbáló másfél év után 1989. december 20-án ültem családommal vonatra, szinte semmit sem tudva mindarról, ami az akkori Romániában zajlott. És ez volt erőnk nagy titka, hogy a felszámolt otthon után rokonoknál húztuk meg magunkat, kényszerűen kizárva lelkünkből is a körülvevő világot. A holnap foglalkoztatott, a hova megyünk, a hol szállunk meg bizonytalansága töltötte ki életünket...

 

A budapesti Keleti pályaudvaron sem tudtam, tudtuk, hogy 1989. december 21-én este hol hajtjuk le űzött és fáradt fejünket. Négyen voltunk - három nemzedék. K. Mihály irodalomtörténész barátom piros Zsigulijával vitt a káposztásmegyeri paneljukba ebédelni, de a romániai "forradalom" melletti szimpátiatüntetés miatt az ebédből korai vacsora lett.   Szálláshelyet Kispest adott, ahol közel másfél hónapot töltöttünk.

 

Ma is megrázó és különös "élmény" az, ahogy 1989. december végén többször láthattam a tévében, immár Budapesten, amint a lázadók, a "forradalmárok" fogságába estek azok, akik sokszor felkísértek kihallgatóim elé. Ekkor gondoltam először arra, hogy komoly és életveszélyes helyeken jártam, vittek, vezettek. Káröröm és bosszúvágy nem volt akkor sem bennem, inkább valamiféle megbocsátó irgalmasságot és szánalmat éreztem, és hálát adtam a gondviselésnek.

 

Az 1990-es esztendő számomra és kicsiny családom számára egyszerre jelentette az új otthont, a régi új hazát, az új rendszert és ennyi új között itt és ekkor találtam vissza a régi hivatásomhoz. Újra lelkész lehettem. Volt ebben a választásban némi kényszer is. A lelkészi szolgálat biztosított lakást és szerény, de biztosnak tűnő megélhetést. Míg "okos közgazdászból" - gondoltam - van épp elég az új hazában is.

 

Tolnán és Mözsön kezdtem a lelkipásztori szolgálatot 1990 februárjában. Itt is misszióba kerültem, a huszadik század szörnyűségei által megpróbált közösség fogadott: a háború pusztításai miatt elmenekült bihari hajdúivadékok, a tolnai svábok helyére költöztetett felvidéki kitelepítettek és Bácskából elűzöttek által alapított református szórvány várt rám, az óromániai végeken edződött prédikátorra. Szinte azonnal otthonná lett a szülőföldtől, Erdélytől és családom szülőföldjétől, Bukaresttől oly távoli, falusias kisváros. Annyi megértő szeretetet talán eddig sehol sem kaptam, kaptunk, mint a tolna-mözsi gyülekezetben. Feleségem az egyetemi oktatói pályát középiskolai tanárira cserélte, és örömmel tanított immár magyarul. A lelkészi munkám mellett bőven jutott időm arra, hogy megismerjem a könyvekből már ismert középkori Tolna város történetét, amelyről több cikkem is megjelent a helyi városi lapban. Talán arra vagyok a legbüszkébb a Tolnán eltöltött alig négy év alatt, hogy "keresztapja" lehetek a tolnai Sztárai Mihály Gimnáziumnak. Ugyanis a kilencvenes évek legelején, mint mindenhol e hazában, igyekeztek lezárni a múltat egy jól választott személyiség nevével. Így volt ez a tolnai gimnáziumban is. Kellett egy olyan személyiség, aki kötődik a városhoz, és akinek a neve méltán kerülhet egy iskola homlokzatára. Mint az iskolához nem csak feleségem révén, hanem mint hitoktató magam is kötődtem, így nyílt alkalmam többször elmondani tanár kollegáimnak a reformáció korabeli Tolna és iskolájának ragyogó történetét, amit olyan nevek fémjeleznek, mint a Melius Juhász Péteré, Szegedi Kis Istváné, Sztárai Mihályé és másoké. Ilyen előzmények után esett a választás Sztárai Mihályra, az egykori iskola méltán híres rektorára.

 

Gödöllőre történt lelkésszé választásom eredményeképpen 1993 decemberében elköltöztünk Tolnáról. Már a gödöllői megválasztásom is előrevetített valamit azokból, amelyek azután sorsszerűen be is következtek. Egy félév lefogása alatt a gödöllői eklézsia két lelkészválasztást tartott. Még 1993 nyarán megválasztotta lelkipásztorául a sárándi kollegát, aki a koncessza átvétele előtt néhány nappal lemondott az el sem foglalt lelkészi tisztségről. Mint utóbb kiderült, valakik családtagjait életveszélyesen megfenyegették, mert határozottan jelét adta az iskola irányítása iránti elkötelezettségének, és felesége révén, aki maga gyakorló középiskolai tanár, mindezt meg is tehette volna. A második választási fordulóban, hetedikként került elő nevem a nagy tolnai ismeretlenből, és a bemutatkozó szolgálat után, a választók bizalmából és döntése nyomán, többségi szavazattal lettem a gödöllői, az egykori "gedellői helvét konfessziójú eklézsia" pásztora.

 

Közel tizenkét évi szolgálat után, ma, mint tisztségéből felfüggesztett lelkész írom e sorokat. Hogy miért ez az újabb fordulat életemben? Arra egykönnyen magam sem tudok válaszolni. Talán a körülmények, talán a "nyakas magyar kálvinista" életfilozófia lehet az okozója.

 

Ötvennégy évesen az ember ritkán, vagy csak kényszerből vált pályát. A kényszer pedig nagyúr. Az urizáló kényszerítő körülmények pedig visszavisznek az iskolához, a Gödöllői Református Líceumhoz, amelyben magam is tanítottam éveken át egyháztörténetet. Oda, ahhoz az egyházi alapítású intézményhez, illetve "botránykőhöz", amelyen az elődömmé nem lett kollega, bölcsebb és tájékozottabb lévén, nem bukott el.

 

A történet röviden a következő. Pénzt és hatalmat meg nem vető, gátlástalan, valamint gyors meggazdagodásra vágyó egyházfik a rendszerváltást követően felismerték, hogy az egyház lehet az a biztos bázis, mely révén meg lehet csapolni állami és egyházi forrásokat, és amelyet csak nehezen, körülményesen, nagy politikai kockázat árán lehet leleplezni. Így működött a Gödöllői Református Líceum is addig, amíg 2004-ben le nem lepleződött a törvénytelenség, amelynek lényege, hogy alapítványi formában működött egy egyházi alapítású iskola, s mint ilyennek, nem járt volna a kiegészítő állami normatív támogatás. Hogy miért ilyen későn történt meg mindez? Talán két dolog szolgálhat - mint az alapító gyülekezet jelenlegi lelkészének - mentségemre: az egyik az, hogy lelkésznek és nem revizornak szerződtettem, a másik pedig a bizalom. Az adott szónak a hitele. Sajnos ez utóbbi nem működött. Nem csak engem vezettek félre 11 éven át, de félrevezették a gyülekezetben oly nagyra tartott presbitériumot és a fokozatos egyházi testületeket is. A megcsapolt államkincstárból több százmillió folyt ki Gödöllőre... Amikor erre fény derült egy könyvvizsgálói átvilágítás során, megállj-t kiáltottam, és kiderült, hogy bizony sokan ügyeskedtek azon, hogy az egyház sajátos helyzetét kihasználva, közelebb kerüljenek az államkincstár húsos fazakához. Nagyon sok érdek sérült, mert az is kiderült, hogy a közösség, az eklézsia vagyona is ebek harmincadjára került/kerülhet ügyeskedő alapítványok révén. A presbitériumban gyakran elhangzó nyílt és következetes álláspontom az volt és az ma is, hogy az egyházközségben és intézményeiben nem csak a látszólagosra kell törekedni, hanem a ténylegesre. Mert csak úgy érdemelheti ki a szélesebb közösség megbecsülését és tiszteletét, és csak így töltheti be isteni küldetését.

 

Több mint egy éven át azért dolgozott a presbitérium, hogy a törvényesség útjára terelje vissza intézményét. Miután ez megtörtént, megindult ellenem a sem embert, sem Istent nem ismerő lejárató kampány, amelybe, mondvacsinált ügyek, révén bevonták a médiát is. Egy helyi lap által nekem szegzett kérdésre adott válaszomban érintettem az iskolában történteket, mint olyan ügyet, amelyet széltében-hosszában ismert már a város és környéke. Ezzel elindult a lavina: esperesem mint hivatali felettesem sietett "hivatalból panaszt tenni" súlyos fegyelmi vétség okán az egyházmegyei bíróságon. Indoklásként felhozza, hogy kijelentésem, amely a könyvvizsgálói jelentésre hivatkozik, súlyos joghátrányt okoz " ...az egyházközségnek és áttételesen az egész Magyarországi Református Egyház hitelét súlyosan rontotta...". Nem késik a bíróság összehívása sem, amelynek elnökségét az engem feljelentő esperes, valamint az iskolát törvénytelenül működtető alapítvány egyik kurátora, aki egy személyben gyülekezeti főgondnok és egyházmegyei gondnok alkotják. A bírósági eljárásban szóvá is teszi a védőm az elnökség és így a bíróság elfogultságát, amit a püspök mint a törvényes rend legfőbb őrállója, visszautasít azzal, hogy senki nem elfogult... Így azok ítélkeztek felettem, akik feljelentettek. A nem jogerős ítélet megfoszt vezető lelkészi státusomtól, és beosztott lelkésszé minősít. Mellékbüntetés gyanánt megvonja azt a jogomat, hogy bármilyen magasabb lelkészi, egyházi tisztségre pályázzak, ezzel mintegy eszembe juttatja a közelgő tisztújító választásokat. Az ítélet cinizmusa abban áll, hogy nem foszt meg hivatalomtól, úgy amint azt a vád kérte, hanem a könyörületes és megbocsátást színlelve megaláz és félreállít azok útjából, akiknek kisded játékaira fényt derítettünk.

 

A harmadik pályaváltás előtt állok. Visszaút, úgy tűnik, nincs. Kedves ótestamentumi példabeszédem jut gyakran eszembe: "Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is; az igazak pedig, mint az ifjú oroszlán, bátrak".

 

Az eddig Gödöllőn lelkészként eltöltött évek alatt sikerült megvédenem doktori értekezésemet a kolozsvári alma materben az egyháztörténet tárgykörében. Elkövettem néhány cikket egyházi és helyi lapokban, kiadványokban. Egyháztörténet címszó alatt közel tíz éve tanítottam a Líceumban mindazt, amit a több ezer éves zsidó-keresztyén kultúra megteremtett, illetve amire termékenyen hatott.

(2006) 

 

És ami azóta történt...

Az alábbiakat azért tartottam fontosnak közzétenni, illetve csatolni, mert a 2008 novemberében a református egyházban zajló püspökválasztás kampányában az egyik püspökaspiráns (F. M.) valótlanságokat állított a gödöllői gyülekezetben történtekről, illetve személyemmel kapcsolatosan.

Az Úr 2006. esztendejének májusában, annak is első napján, jogerőre emelkedett az egyházmegye fegyelmi bírósága által hozott határozat (Lásd a Nyílt titkok linket), amely nyomán dr. Szabó István püspök 2006. április 28-án kelt levelében tájékoztat arról, hogy rendelkezési állományba (1. oldal, 2. oldal) helyez.

A jövendő szolgálatom lehetőségét tudakozó, dr. Szabó István püspökkel és helyettesével folytatott levelezés röviden a következő.

A rendelkezési állományba helyezésről szóló püspöki leiratot követően levelet írtam (2006. május 5.) a püspök úrnak (1. számú levél), amelyre ő május 10-i keltezéssel válaszolt (2. számú levél - 1. oldal, 2. oldal). 2006. június 21-én ismét levelet menesztettem, kérve, hogy a további egyházi szolgálatom lehetőségéről szót válthassunk (3. számú levél). Erre írja június 27-én dr. Szabó István püspök a 4. számú levelet. A püspök levelére válaszoltam két nap múlva (5. számú levél - 1. oldal, 2. oldal). Közben a főtiszteletű úr szabadságát töltendő elutazott, és törvényes helyettese, Varga László lelkipásztor bontotta fel és válaszolt az időközben a püspök úrhoz érkezett levelekre. Így került a püspök úrnak szánt levél helyettesének a kezébe (6. számú levél). Varga László főjegyző levelére küldtem 2006. július 7-én kelt levelemet (7. számú levél - 1. oldal, 2. oldal). Főjegyző úr még egy utolsó levelével megtisztelt 2006. július 13-án (8. számú levél). Szabadságáról kipihenten visszatérvén püspök úr, 2006. július 17-én írja a 9. számú levelet, melyre én már július 20-án válaszolok is (10. számú levél - 1. oldal, 2. oldal). A 11. számú levelet 2006. december 18-án írtam püspök úrnak, még mindig reménykedve, amire ő 2007. január 9-én kelt levelében válaszolt (12. számú levél).

Ennyit arról, amiről az egyik püspökjelölt azt találta nyilatkozni, hogy a szolgálati lehetőség ügyében állítólag nem folyamodtam az illetékes egyházi fórumokhoz. Dr. Szabó István dunamelléki püspöktől kapott utolsó levéllel lezártam a református egyházzal minden kapcsolatot.

A Független Történelmi Protestáns Egyház 2006 során bejegyzésre került, amely vasárnapról vasárnapra meghív prédikálni. A meghívásnak, amennyiben időm engedi, eleget szoktam tenni. 2007 februárjától világi pályán dolgozom, közgazdászi végzettségemnek megfelelően.