- Magamról
   - Életút
   - Családom
   - Fényképtár
   - Kapcsolat
   - Nyílt titkok
   - Cikkek

   - Egyházunk

Az igazság hatalma, avagy a hatalom igazsága?
Lelkészportré helyett

Átutaztunkban megálltunk Gödöllő központjában, és vettünk egy helyi újságot. A feleségem rábökött egy lakáshirdetésre, és kijelentette: - Utolsó próbálkozás. Ha ez sem megfelelő, maradunk veszteg, ahova a sors rendelt. - De megfelelt, itt vagyunk hát, úgy bő másfél éve, a Gödöllői-dombság nyergében.
Az előzmény pedig messze, messze innen, ki tudja, hány évvel ezelőtt kezdődött, de talán ez a párbeszéd jellemzi legszemléletesebben:
- Tudja, tanár úr, hogy ebben a városban, a régi rendszerben hivatalos személyek ellenőrizték: ki jár templomba?! - hívta fel a figyelmemet egy tanítványom, óraközi beszélgetés során.
- Ajaj - mondtam. - Persze, hogy tudom, hiszen épp emiatt, tán dacból, meggyőződésből jöttem református intézménybe tanítani. Csak az a baj - tettem hozzá, és ezzel hibáztam -, hogy néhol újból ellenőrzik. - Csodálkozva nézett rám, hát kénytelen voltam megmagyarázni: - Azt ellenőrzik, hogy ki nem jár templomba. És ez baj, nagy baj, mert a hitet, az ember legbensőbb meggyőződését semmiféle ideológia nevében nem lehet számon kérni vagy kötelezni. Számon kérni a tetteket kell, azt viszont kötelezően.
Hát így futottam egykor az egyetlen és kötelező ideológiától az egyház felé, majd onnan egy bensőbb vallás felé.
- Ezentúl ismét egyszerű vasárnapi templomba járók lehetünk, Gödöllőn - sóhajtott nagyot a feleségem. - Nem kérik számon, hogyan és hányszor imádkozunk.
És bejelentkeztünk, ahogy illik, a református gyülekezetbe, és eljártunk vasárnaponként a templomba, és senki nem firtatta hitvallásunk hangerejét, és ami a leginkább üdvözítő: a pap a szószék magaslatán sem fensőbbrendű lény volt, hanem Isten igéjének alázatos közvetítője, embertársam, aki bajaimra szóval gyógyírt küldött, az élet szeretetére és nem bűntudatom súlyosbítására biztatott. Nem ostorozott és nem szidalmazott gyarlóságunk miatt, hanem elhitette, hogy számtalan gyengeségünkkel együtt jók is lehetünk. Nemcsak pap, de - minden jelző nélkül - lelkész, akit a gyülekezete megérdemel, mert minden gyülekezetnek olyan lelkésze van, amilyet megérdemel, és egy gyülekezet olyanná válik, amilyen lelkülete, intelligenciája, hite a papjának van. Amiként fáradt tanárnak diákjai, a Tanítónak viszont hű tanítványai vannak - hogy legyek egy kissé kenetteljesen didaktikus.
Bár manapság az ország ügyét áldozatosan szolgáló Győzőkék nagyszerű tetteitől remeg az olvasók ajka, talán nem illetlenség most már leírnom Nagy Károly nevét is, csupán azért, hogy megidézzem: igehirdetéseinek homiletikai felépítése arra emlékeztet, amiket Ravasz Lászlótól olvastam, lélekhez szóló megnyugtató embersége arra, amihez hasonlókat Gyökössy Endrétől hallottam, a harciasságtól tartózkodó egész habitusa pedig némely jeles erdélyi prédikátorokra. Hogy e helyt célzatosan csupán egy múltbélit, a tudós presbiteriánus Apáczai Csere Jánost elevenítsem ide, akit tanítványai Gyulafehérvárról Kolozsvárra követtek, midőn a Mestert fejedelme és egyháza felfüggesztette, avagy a szószékről és katedráról letaszította volt.
Az történt tudniillik, hogy mielőtt még a református gyülekezetben és egyáltalán Gödöllőn megmelegedhettem volna, "magához szólított"a kórház, az Úr csaknem elengedte a kezemet, hosszú hónapokig "kivonultam" a világból. És amikor kezdtem magamhoz (és Gödöllőre vissza)térni, csak a templomot találtam, a lelkipásztort nem. Rövid hír a helyi újságban: "Felfüggesztették." Úr Isten, micsoda bűnei lehetnek ennek az embernek!? Láttam jónéhány súlyosan vétkező papot - egyiket sem "függesztették fel". Akkor hát Nagy Károllyal nem történhetett más, mint hogy megzavarodott, felgyújtotta a kastélyt, a városházát, az iskolát. Vagy a kedélyeket. A történelmi tapasztalat és Apáczai esete arról tanúskodik, hogy tanító, gondolkodó, lelkipásztor azzal követi el a legnagyobb bűnt, ha igent mond egy eszmére, egy elvi megfontolásra, melyet a fölötte uralkodó hatalmi erők nem fogadnak el. Ily módon az alattvaló igenje a hatalommal szemben nemnek minősül. Csakhogy a történelmi bölcsesség ritkán vigasza a jelennek: nem ismerem Nagy Károly föltételezett vétkét, és fogalmam sincs azokról az elvekről, mechanizmusokról és játszmákról, melyeknek alapján a helyi és egyházi hatalom a legsúlyosabb büntetést mérte egy alattvalójára. Nem azért a legsúlyosabb, mert a mindennapi kenyerétől, hanem mert az egyetlen lehetséges hivatásától, az igehirdetéstől fosztotta meg. Mondom, infantilizáltan naiv és tudatlan vagyok az ügyben, mert a demokratikus hatalom engem, mint egyszerű alattvalót, nem méltatott arra, hogy a virtuális gyülekezetem lelkészének bűneiről, akárcsak felületesen is, tájékoztasson. Amint azt az iskolában tanítják, a történelem ítélőszéke előtt mindig az igazat képviselő vesztesnek lesz igaza, én viszont elfogultan a történelem pártján állok.
Úgy tűnik, maga a gyülekezet is, elvégre a hívek az igazi vesztesek. Mivel azonban nem kedvelik ezt a szerepet, és hisznek az igazukban meg a papjukban, hát valami olyasfélét cselekedtek, amire alig-alig akad példa Apáczai óta: magukhoz vették. Nagy Károlynak ugyanis nem adtak, mint annak idején a szegény presbiteriánusnak, egy másik szószéket, ahova követhették volna.
Most már nyíltan elfogultságot jelentek be: összezavarodván a templom előtt, szállásán, személyesen kerestem papunk ismeretségét, hanem egyszer egy magánház garázsában, máskor valami lestrapált táncteremben leltem rá és nagy számú híveire. Most is borzongok, ha felidézem az első alkalmat (s amiért tollat, azaz klaviatúrát fogtam rég elszokott kezembe): az őskeresztények érezhettek ennyi méltóságot a katakombákban. A palást nélküli lelkipásztor nem panaszkodott, nem vádolt senkit, "csupán" az Igét hozta közelebb.
Csakhogy ez nem mehet így soká: bonyolultabb az élet s a hatalom taktikája, mint a Krisztus utáni időkben. Olyan fordulat következett, ami Mikszáth határtalan fantáziáját is lepipálja. A hívek, aggódva a törvényen kívüli állapot miatt, József Attila-i gesztusra bírták rá lelkészüket ("Én egész népemet fogom / Nem középiskolás fokon"): hát akkor tessék indulni az országgyűlési képviselőségért! Mi majd szavazunk. Tetszenek tudni, hogy' van ez. A makulátlan ember nem vállal részt semmiféle hatalomból, mert előbb-utóbb, a legnemesebb elszántság mellett is, bepiszkolódik. A tehetséges és makulátlan ember kivonja magát a mai fertőből, és - például - könyvek ártatlanságában húzza meg magát, egyben megfosztatja magától, tudásától a közösségét, és aztán ujjal mutathatnak rá: Gyáva, nem vállalta a fele-lősséget! Ha tehát van felelősségérzete, vállalja, hogy ne csak a magasban álló politikusok, de az emberek között élő írástudók is hatással legyenek az ország sorsára. Egy idő után aztán mégiscsak rákiabálnak: ez is olyan lett, mint a többi (Tessék újraolvasni Móricz Rokonokját.) Bizony, ez is lehet igazi felelősségvállalás: Én végzem a dolgom a legfelsőbb mérce szerint, ti csak dobáljatok sárral, a történelem majd igazságot tesz.
Mi is a dilemma itt? Az embernek van végiggondolt elhivatottsága, ezért küzd évtizedekig, hogy valamit létrehozzon, átadjon abból, ami legjobb a lényében. Az embert, különösen ha már messzemenően bizonyított, semmiféle hatalomnak nincs joga megfosztani ettől a lehetőségtől - ha egyébért nem, a közösség érdekében. Ám ha mégis megfosztják, nincs mit tenni: valami fontosabbért vállalni kell akár az ártatlanság elvesztését is.
Nos, Tiszteletes Uram, ám legyél te atyánk, úgymond honatyánk, csak sose feledd, hogy odafönt nincs jobboldal meg baloldal, az igazság viszont mindig bonyolult dolog.

Kovács Előd

Megjelent a Gödöllői Hírek 2006. február 10-i számában